Tavasz hajnalán Róluk emlékezünk, A nőkről, kiknek Életünk köszönhetjük. Ki mindent Megtesz értünk, a nő, Dajkál, ápol, És felnevel ő. Hálánk szálljon Lányra, anyára, Ki a családot Összetartja. Szépséges nők, Jó asszonyok, Kívánunk boldog, Víg nőnapot.
Rózsaszirmok legyenek talpad alatt, Égi fény mossa meg arcodat. Angyalok vezessenek végig utadon, Kerüljön el bánat, fájdalom.
Rojtos lett már a ruhám Rózsacsokrot szedtem már Édesagyámnak készítem Szalagokkal díszítem Adom Neki Nőnapra Legyen neki szép napja.
Ha beköszönt a Nőnap, virágot minden nő kap, de kívüled nincs egy sem, akit köszönt a versem, mert tollam ahhoz írja, Ki szerelmemet bírja, -- s mert Te vagy, én virágzó Angyalom, a „virágot” éppenhogy én kapom -- a ma lévő illusztris névnapon. . .
Egy Angyal jött le hozzám, S a nap is belesárgult szemei láttán, A Rózsabokrok es szégyenkeztek mikor érezték illatát, Mosolyától még a virágok is kinyílnak, Melyek eddig a télben aludtak, Ez az angyal nemmás mint te kedvesem, S remélem végigkíséred életem!
Mi a nő nekünk? Az egész világ maga, a szüntelen változás, Az anya, akinek testén át e világba léptünk, az első és végtelen önfeláldozás. Ő őrzi első lépteink, törli le könnyeink, testéből etet, szeretetéből nevel, Mindig megbocsát, ha kell és soha nem enged el, ő a fény, a meleg és minden ami jó, semmihez sem fogható és semmivel sem pótolható. Ahogy tudatunk lassan a világra nyílik, ő maga is átalakul, megváltozik. Előbb éteri szépség, ideál, trubadúrok álma, költők ihletője, szerelem és őrület forrása, Majd társunk a jóban és rosszban, életünk néma napszámosa, Vetett ágy, vasalt ing, étel és ital, kedvesség, szerelem, a test gyönyöre, az apokalipszis kínja és a mennyország ígérete. Mindez ő, egy személyben, lelkünk másik fele, aki értünk létezik és mi őérte. Köszöntöm hát őket, a nőket, kívánom nekik mindazt a szépet, amit érettünk ma és minden nap önként megtesznek.